Néhány héttel ezelőtt Feri barátommal úgy döntöttünk, hogy hátrahagyjuk eddigi életünket, illetve kissé eltávolodunk tőle, és valahol máshol próbálunk boldogulni. Az Egyesült Királyságra, azon belül is Londonra esett a választásunk. Az eddigi tapasztalatok alapján az egyetlen dolog, ami mellette szól, hogy itt angolul beszélnek. Amíg Budapesten voltunk a szállásunk lett lényegében előre leszervezve, amit a Feri nagyszüleinek köszönhetünk valamilyen formán. Hétfőn (06.08) reggel 6:00-kor indult a gépünk Ferihegy 1 terminálról. Az ember azt gondolná, hogy a repülés milyen elegáns, és kiváltságos dolog. Hát kérem ebben a formában bizony nem az. A Wizzair járatával jöttünk, ahol ilyen, hogy helyfoglalás nincs. Lehet vásárolni u.n. fast track jegyet, ami annyit jelent, hogy az első busszal szállítanak, a kaputól amúgy 70 méterre lévő géphez. Innentől kezdve, az „erősebb disznó baszik” elv érvényesül, mindenki oda ül ahova bír. Természetesen akik egyedül utaznak, szeretnének úgy elhelyezkedni, hogy mellettük lehetőleg ne üljön senki. És akkor is ragaszkodnak a kiválasztott helyhez, ha megkéri őket az ember fia, hogy üljön át a másik sorba, hogy esetleg mi, akik ketten vagyunk, egymás mellé tudjunk ülni. Ő nem. Így fordulhatott az elő, hogy mindketten a sorok közepén ültünk. Ezek után következetesen hangosan társalogtunk. Mindegy, végül is kijutottunk London mellé a Luton reptérre, volt nálunk itiner, hogy kell eljutni a reptérről a szállásig. Ez, mint kiderült használhatatlan, két olyan formának, mint mi, akik még nem jártak Londonban korábban. Egy ideig keresgéltük az első járatot, amire fel kell szállni, de hamar feladtuk, osztottunk-szoroztunk és elhúztuk a bőröndöt az első taxiig. Egy Indiai figura volt a sofőr, a kezébe adtuk az itinert, azt mondta, hogy 55 ₤ környéke lesz a fuvardíj. Bepakoltuk a bőröndöket az utastérbe, majd elhelyezkedtünk. A Londoni taxi leginkább egy kicsinytett busz féleség. Olyan kapaszkodók, anyagok, szagok veszik körül az embert, mint valami proli külvárosi buszon. A sofőrünk nagyon nem volt képben, szarul vezetett. A taxióra rendkívül erőszakosan, gyorsan ketyegett, amikor láttuk, hogy ez nem fog beleférni az előre megtippelt összegbe, megbeszéltük, hogy 60 ₤-nál egy penny-vel sem adunk neki többet. Ez nem is volt probléma. Megérkeztünk a szálláshoz. A szállásadónk ekkor még nem ért oda, mondta, hogy kb. fél óra múlva lesz ott. Gondoltuk addig szerzünk kaját, cigipapírt, és kiülünk a parkba. Ez így is történt. Maradt pont annyi időnk, hogy az első illegális cigarettát el is tudtuk bökni, a házunkkal srégen szemben lévő parkban. Azt figyelembe véve, hogy én előző este nem aludtam, Feri barátom az előző két este nem aludt, szépen megkészültünk. Kis késéssel meg is érkeztünk a házhoz, ahol ekkor találkoztunk először Gáborral, aki a szállásadónk tulajdonképpen. Ő egy teljesen jó fej figura, megmutogatta a házat, a szobánkat, elmondta a ház szabályait, néhány infót Londonról, a tömegközlekedésről, hol tudunk vásárolni, stb.. A probléma ezzel mindössze annyi volt, hogy nem volt tollunk, és hát be voltunk tépve, és kialvatlanok is voltunk. Elmondta, hogy másnapra bemehetünk oda, ahol ő dolgozik próbanapra, reggel 8:30-ra, az út oda 75 perc kb. Elkérte a rent-et, és a depositot, ezt itt így hívják, és ment a dolgára. Ezután megindultunk telefont, ágyneműt, és ismételten kaját szerezni. Ezek a dolgok végül is sikerültek, a paplan vásárlás kissé rendhagyó volt. Ezt egy katalógus áruházban (www.argos.co.uk) ejtettük meg. Fura így paplant venni, hogy nem lehet megérinteni vásárlás előtt. Egy szó, mint száz szatyrokkal megpakolva, enerváltan értünk vissza a szállásra. Felfüstültük a szobánkat is biztos, a mi biztos, és én éjjel 2 óra tájban elaludtam. Mint később kiderült, elég mélyen. Valójában csak reggel jöttem rá, mi történt miután elaludtam. Illetve a Feri homályosított fel, hogy hát horkoltam picit, és megdobált mindennel, ami a keze ügyébe került. Ezek a cuccok reggel az ágyam mellett hevertek: Papucs, egy napló féleség, telefontöltő, stb…