Brand New Life In London

Egy hete melózok az Duke Of Kendall nevű helyen. Úgy kezdődött, hogy mosogatni, takarítani kell leginkább. Ehhez képest mindent kell csinálni, adott esetben még főzni is. Azt kell mondjam, hogy nagyon élvezem ezt a melót, rendkívül gyorsan elmegy a munkaidő, végig kell valamit csinálni. A munkatársaimmal jól kijövök, és mint kiderült, az angolul történő kommunikálás sem okoz gondot. Viszont rendkívüli módon el tudok fáradni tőle.
Más: találkoztam a buszon ellenőrökkel. Ezek egészen máshogyan vannak bekötve, mint az otthoni büdös parasztok. Nem arra megy ki a játék, hogy mindenképpen megbüntessen. Itt az a szabály érvényes a csuklós buszokon, hogy bármelyik ajtón fel lehet szállni, nem kell a jegyet mutatni – ellentétben a dubledecker-el, ezen nyilván nem is jár ellenőr. Akinek úgynevezett, pay as you go (feltöltős) oyster-e van, annak hozzá kell érinteni a kártyát az olvasóhoz, az leszedi a jegy árát, és kész, akinek bérlete, az is hozzáérintheti, de neki nem muszáj. Namármost. Az ellenőrök állnak a buszon, és aki nem érinti oda, azt megkérik, hogy tegye meg. A kütyü sípolásából tudják, hogy jogosult-e utazni vagy sem. Ha ezt nem képes kivitelezni az illető, megkérik, hogy szálljon le, teszik mindezt udvariasan, normális hangnemben. Nekem is ez a pay as you go van, mert így jobban jövök ki, mintha bérletet vennék, különösen azért mert ezen a buszon nem érintem oda a kártyát a kütyühöz, csak ha majd egyszer megkér egy ellenőr. Amikor találkoztam velük, már fent álltak a buszon, akkor úgy gondoltam odaérintem, ugyanis messziről látszott rajtuk, miért vannak ott.

Hát kérem, találtam munkát, ami kb. pont szart sem ér megélhetés szempontjából, de a semminél jobb azt gondolom. Egy belvárosi pubban, nevezetesen a Duke Of Kendal-ban találtam un. kitchen porter melót.

Ez tulajdonképpen a szarpucolással egyenértékű. Benne foglaltatik mosogatás, a szakács utasítására való ugrálás, a konyha takarítása, stb… Az hogy a belvárosban van, jól hangzik, ugyanakkor 2 óra utazást jelent busszal, az „otthonunktól”. Vasárnap volt az első munkanapom. Ezen a helyen elég sok magyar honfitársunk dolgozik, velem egyetemben. Viktor a séf, aki 7 éve él Londonban, imádja, szereti, otthon történelem szakon végzett szegeden, majd gyorsan kijött, és úgy gondolja jól tette. Első blikkre nagyon normális segítőkész formának tűnt. Gyuri, a szakács, aki otthon Békéscsabán, és környékén mozikat üzemeltetett, november óta van itt. Ő is jó arc. Van még Zoli, aki szintén szarpucoló szerepben díszeleg, amikor nem dolgozik, bent vedel – nyilván több órája van, mint nekem – és ha kell még vedelés közben is besegít. Vele sincs baj. És van még Edina, aki pultos/felszolgáló, nem volt rá mód, hogy őt megismerjem. És egyéb nemzetek is képviseltetik magukat, erről majd egy másik alkalommal számolok be. Szóval vasárnap, 6-ra mentem, adtak munkaruhát, olyat, mint a szakácsokon is van, és beállítottak a mosogató mellé. Gyakorlatilag az ott töltött idő 90 %át itt töltöttem folyamatos mosogatással, néha levezetésként paradicsomot szeleteltem - igen éles késsel – és egy hamburgert volt szerencsém megsütni. Elég sokat beszélgettem velük, jó arcok, mint mondtam. Mesélték eléggé a műszak elején, hogy jár be néhány ismert arc. Kiderült, hogy törzsvendég a munkahelyemen Jason Segel, aki a kedvenc sorozatom, az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) egyik főszereplője, a Marshall. Hát, ez a hír sokkolóan ért. Mondták, hogy lehet bejön aznap is, ez megtörtént. Felmentem megtekinteni, és valóban ott állt a pultnál. Legközelebb lepacsizok vele… A műszak 11-ig tartott, ami gyorsan, jó hangulatban eltelt. Ma voltam megint, 3-ra mentem, a feladat az volt, hogy pucoljam ki a tűzhelyek, sütők, hűtők mögötti részt, ez egy ritka undorító feladat volt, de megcsináltam, és egész jó lett. 3 óra alatt végeztem, és jöhettem is haza. Ferivel megbeszéltük, hogy mire végzek bejön megnézni a helyet, meg esetleg a Marshall-t. Ebből a hely megtekintése megtörtént, Marshall nem volt még ott. Csinált pár képet, majd elsétáltunk. Ezután hazafelé megálltunk Camden Town-nál, volt ott egy kis dolgunk, majd hazaértünk…

Tegnap este úgy volt, hogy találkozunk egy sráccal, aki riksát teker, hogy elmondja, mi a módja annak, hogy én is tekerhessek ilyet. A találkozó nem jött össze, mert valami technikai malőr adódott, ennek folyományaként ma fogunk vele találkozni. Viszont a városba bementünk, gondoltuk megnézzük a Soho-t. Ez egy terület, amit az Oxford street, a Regent street, Leicester Square, és a Charming Cross Street határol. Elképesztő mennyiségű ember fordul itt meg esténként, tele van a környék buzibárokkal, masszázsszalonokkal, pubokkal, szórakozóhelyekkel, játéktermekkel, mindennel. Nekem tetszett nagyon. Láttunk néhány furcsa forma figurát. Aztán mintegy másfél óra alatt hazabuszoztunk onnan. Az utolsó buszon volt egy kis malőr, nevezetesen két rendőr futott fel az emeletre, azt gondoltuk le is hoznak valakit onnan, de üres kézzel jöttek, talán kerestek valakit. Amennyiben minket, nem találtak meg…
 

Tegnap este úgy döntöttünk megnézzük a zsilip környékét. Ez Camden Town-ban van, leírhatatlan az az atmoszféra. Adva van egy Zsilip, aminek a környékén mindenféle zegzugos kis sikátorokban lehet közlekedni. Az épületek, ha jól emlékszem 1854-ben épültek, és ebben a formában maradtak is fent. Ugyanakkor ultramodern éttermek, bárok várják a vendégeket. Itt mindent meg lehet kapni, amit boltban nem. Tulajdonképpen ez volt látogatásunk fő célja. Végeredményben sikerrel jártunk, de nem részletezném a dolgot a továbbiakban.
Miután visszaértünk a kéglibe a lakótársaink még ébren voltak, söröztek, ahogy szoktak. Igen jó hangulatban telt az estéjük, megint sok okosságot tudtam meg. Gábor kb. 5-6 doboz sör után kijelentette, hogy a Pázmány Péter egyetem piliscsabai épületét a közhiedelemmel ellentétben NEM Makovecz Imre tervezte, sőt köze nincs hozzá.
 

Essen itt szó a velünk együtt lakó sorstársainkról. Összességében azt kel mondjam, hogy nem sok vizet zavarnak. Elsőnek Gerit említeném meg, aki a szállásadónk Gábor szerint az ügyeletes mindenes. Neki kell kifizetni hetente a rentet, neki lehet szólni ha valami gubanc, vagy kérdés van esetleg. Geri velünk egyenrangúnak tekinti magát, semmiféle jutattást nem kap a plusz feladatokért, elmondása szerint baráti alapon segít. Nagyon normális, segítőkész figura. Van egy kisfia, Bence, aki a hétvégén itt volt, nagyon jó fej kiskölyök, tiszta apja. Azt hogy miért nem él együtt a kisfiával, és az anyukával, még nem tudjuk. Van egy Gáborunk is, aki nem tévesztendő össze a szállásadó Gáborral. Ő egy vidéki srác, Tokaj közeléből érkezett, vele sincs semmi gáz. Szeret inni, az a jelmondata, hogy: Igyá egy sört! Picit nehezen bírja feldolgozni, hogy mi nem szeretjük az alkoholt(még). Mindenen tud nevetni, tulajdonképpen jó fej ő is. Vele együtt lakik, úgy értem egy szobában a Márk, a kombájnos Márk. Hát ő egy picit egyszerű, jó értelemben. Ő is ugyanonnan érkezett, ahonnan a Gábor, csak később valamivel, egyébként unokatestvérek. Elmondása szerint az apjával dolgozott 23 éves koráig, segített a gazdaságban, szarvasmarhát tenyésztenek (…) és utána egyből Londont sikerült kiválasztania. Megítélésem szerint ez túl nagy ugrás lehetett neki, bár elvan, van munkája, gondolom pénzt is kap érte. De minek? Nem csinál semmit. Nem volt még a városban, üresen nassolja a formakenyeret. Életében akkor látott először Toblerone-t, amikor én vettem egyet a Tesco-ban. Szóval fogalmam sincs miért van itt, de normális gyerek tulajdonképpen. Van még egy Péterünk, akit látni soha nem lehet, hallani viszont nagyon is sokat. Róla semmit nem tudunk, csak amit tapasztalunk. Ő folytonosan lendületből bassza be a bejárati ajtót, ami elég közel van hozzánk ahhoz, hogy minden egyes alkalommal amikor jön vagy megy értesüljünk róla. A kád mellé kilocsolni ki tudja a vizet, felmosni onnan viszont nem. Lehúgyozza a Wc peremét, hagyja azt ott megszáradni, stb. Ma érkezett még Robi és Orsi, akik házasok, és ma értek haza Magyarországról. Ők teljesen normálisnak tűntek így első blikkre.

Na kérem ez a hely elképesztő, mint már mondottam volt. Ahogy láttam, egy komplett háztömb. Véletlenszerűen jártuk be, természetesen a teljesség igénye nélkül. Azt gondolom, hogy hosszú napokat el lehetne itt tölteni. Azt kell mondjam, hogy odabent az igényesség kibassza a biztosítékot. Ahol mi konkrétan megakadtunk az a játék osztály. Ez egy 1-2 ezer négyzetméteres terület, ahol mindenféle hétköznapi, és nagyon sokféle nem hétköznapi cucc kapható. Itt az eladók, világító talpú gurulós cipőben mennek fel alá, segítenek a játékokat kipróbálni. Lehet itt helikoptert reptetni, vagy távirányítós autókkal, tankokkal egymás ellen küzdeni. Kapható olyan repülő akármi, ami a tömegvonzás miatt a kezed közelében marad, olyan mintha bűvésztrükköt mutatnál be vele. Sajnos elég kimerültek voltunk ahhoz, hogy az áruház többi részét ne nézzük meg, de sort fogunk rá keríteni a biztos.

Kedden reggel fél kilencre mentünk a trial napra. Ehhez fél hétkor fel kellet ébredni, reggeli teendők majd a tömegközlekedés megízlelése. Még előző nap vettünk Oyster kártyát, ami itt lényegében a bérlet. Ami nem fényképes, sokféle módon használható. Lehet külön metróra, illetve külön buszra bérletet szerezni. Lehet rá pénzt tölteni, ami le lehet utazni, egy-egy jegyet lehet vele venni ilyenkor, de ha több értékben veszel jegyet, mint a napijegy, akkor max egy napijegy árát vonja le. Nagyon jól használható, igazságos rendszer, ugyanakkor kibaszott drága. De sokkal olcsóbb, mint készpénzzel jegyet venni. Szóval elsőször egy un. dubledecker-el mentünk, ami az emeletes busz. Itt kizárólag az első ajtón lehet felszállni, oyster kártyát hozzá kell érinteni egy olvasóhoz, az csippan és lehet tovább haladni. A második busz, ami a munkahelyhez visz, az a csuklós busz. Itt csak annak kell hozzáérinteni a kártyát az olvasóhoz, akinek pénz van a kártyájára töltve, nem bérlet. Gondolom itt járnak ellenőrök. Még nem találkoztunk velük. Olyan 1 óra 10 perc alatt beértünk. Gábort kellett megkeresni, nem volt nehéz, elég kicsi helyiség a munkahely. Gábor olyannyira el volt havazva, hogy hosszú percekig gyakorlatilag hozzánk sem szólt. Majd amikor már igen, engem beosztott egy Béla nevű honfitársunk mellé, Ferit meg valami mexikói forma mellé. A feladat az volt, hogy bringával kövessük őket, majd megmutatják mi a tényleges munka. Voltunk kb 15 helyen, különböző irodákban, egy kaszinó szolgálati folyosóján, itt automatákat töltöttünk Béla jó fej figura, 4 éve csinálja ezt a melót, végül is jól megél belőle. Ez a Darwin’s Deli egy tulajdonképpeni mozgó büfé, ami bizonyos időpontokban bizonyos irodákban, minden nap ugyanakkor megjelenik, én viszem magammal (egy biciklivel húzott kulin, majd kézben be az irodába). Megállok a kaja kupac (2 db rekesz, egy kis doboz csokikkal) mellett, és árulom. Az érkezésemet hangos kurjantással jelzem az ott dolgozóknak „Sandwich is here!”, majd azok kijönnek, és vásárolnak, vagy nem. Ezek a Londoni irodákban dolgozó emberek úgy vannak bekötve, hogy a változásokat nem tudják kezelni. Ha a 3 tárolóeszköz más sorrendben van elhelyezve, mint ahogy megszokták, akkor nem találják a kaját. Ha más időpontban érkezel, mint szoktál nem jön ki, mert nem akkor szoktál jönni. És amikor ott kéne lenned, keres, hogy hol vagy, nem esik le neki hogy esetleg korábban ott voltál, és kurjantottál. Végül is eltelt a nap, kiderült, hogy a Feri már tud is menni másnap betanulni az útvonalát, és hétfőtől kezdeni. Én majd ha lesz üresedés. Valószínűleg ezt nem várom meg. Dolgunk végeztével hazaballagtunk. Másnap a Feri elment az első betanulós napra, én kialudtam végre magam. Felhívott, hogy menjek be mire végez, és megnézzük a várost. Megkért, hogy vigyem be a fényképezőgépet, amit természetesen nem vittem, mert elfelejtettem. Vittem viszont mást, erre mindjárt rátérek. A Trafalgar téren találkoztunk. Ott a Feri gyorsan felmászott egy kb 2 méter magasan lévő, további 3 méter magas bronz oroszlán fejére. Onnan elég hamar leparancsolta egy rendőr. Elsétáltunk a London Eye-hoz, ott tekertem egy cigit, amit el szerettünk volna szívni. Az ehhez tartózó hozzávalókra utaltam korábban. Kerestünk egy általunk nyugodtnak ítélt parkot, elég messze az emberektől, és elszívtuk. A végénél leültünk egy 2 méter átmérőjű tuskóra, és ott elnyomtuk. Csikket itt eldobni tilos, a rendőrök büntetnek miatta. Ahogy ott ücsörgünk, odalép egy Bobbie, az a vas kalapos rendőr, akinél nincs fegyver csak síp. Azt kérdezi, hogy van-e nálunk valamilyen drog. Hát én próbáltam a hülyét tettetni, amennyire lehet. A helyzet kezdett komolyra fordulni, amikor a Ferit megmotozta. Ekkor már tudtuk, hogy ebből baj lesz. Nem talált nála semmit, majd én következtem. Hát nálam talált. Kérdeztem a Ferit, hogy szerinted most mi lesz? Azt mondta, hogy mi lenne, bevisznek. Nem így történt, hál’ istennek. A rendőr kérdezte mi ez, ekkor még mindig próbáltam úgy tenni, hogy nem értem mit mond, részben nem is értettem. Hamar kiderült mi az. A rendőr zsebre vágta, elmondta, hogy ez nem egy komoly probléma, mindenki mehet a dolgára hamarosan. Jött még 3 rendőr, abból kettő biciklivel. Felírta az adataimat, elmondta, hogy megsemmisítik a cuccot a rendőrségen (persze hogy…). Azt tanácsolta, legközelebb olyan helyet válasszunk, ahol kevesebb a rendőr, és mutatta, hogy nézzünk körül, mindenhol rendőrök vannak. Majd megkérdeztem tőle merre van a trafalgar tér, hogy oda visszajussunk. Ezt a biciklis rendőrök elmondták, és mentünk a dolgunkra. Hát azt kell mondjam, be voltunk szarva rendesen. Visszamentünk a trafalgar-ra, és próbáltuk megkeresni a Herrods nevű áruházat. Volt vele némi nehézség, gyalogoltunk is sokat, de végül meglett. Az a hely elképesztő.